Végre ez is megtörténik: a bűnös berlini underground két fő karaktere fényes nappal vág bele az éjszakába, latexszagú árnyalatokat csapva a Turbina membránjaira.
A Soft Crash duó egyik fele a szemkiütő bajszot hordó Pablo Bozzi, akinél gyakrabban talán még senki nem zenélt a német főváros legismertebb fürdőszobájában, a HÖR-ben, és aki feltalálta a fémes EBM és a romanticizáló italódiszkó ellenállhatatlan mutációját – másik fele pedig a Berghain bugyraiba hazajáró Phase Fatale, aki BITE kiadójával következetesen igazolgatja évek óta, hogy nem kell valaminek hiperventilláló tempón pörögnie ahhoz, hogy úgy sújtson, mint a vasököl.
Kettejük projektje, amit műfajilag már italo body music-nak neveznek, William S. Burroughs ópiumnehéz irodalmából éppúgy merít, mint J.G. Ballardtól, akinek az összeütköző autókat szexuális fétistárgyakká emelő regényét, a Karambolt a body horror atyja, David Cronenberg vitte filmre. A Soft Crash szintén az emberi test és a technológia között egyre inkább elmosódó vonalat vizsgálgatja, de a zene nyelvén, ennek megfelelően irányba is állít a tánctéren mindenkit, akit ott talál – ezúttal a nappali órákban.