Ünnepeljük hát közösen a kulturális, humanitárius és nemi identitás hármas válságának eme popzenei testhorrorként gyomorból előtörő takaros fiókáját.

A zenekar különösen büszke arra, hogy ennyi idő alatt sem lehet semmire sem büszke, beteljesítve ezzel a közvetlenül születésük után elhangzott keserédes megjegyzések zömét.

Mindezen eseményt méltón megünneplendő megkísérlik a lehetetlent, és önmaguk általi szűznemzésük közel sem dekádján kedélyesen megidéznek mindent, amire csak emlékeznek, bár valljuk be, az nem túl sok.

Eme bakit ellenpontozandó a tagok súlytalanságra kifejlesztett
társastáncokkal készülnek, ami a színpad normál gravitációjában valószínűleg kínosan feszengő álldogálásnak tűnhet, de ez senkit ne tévesszen meg- ha a zenekar izzad, akkor gyakorlatilag épp szilaj táncot lejt.

Az ünnepség elszenvedője/résztvevője/támogatója a szintén fantasztikus The Keeymen!